Rákfene

Meglehet, nehezen szánod rá magad ennek a novellának elolvasására. Még csak nem is azért, mintha tudatában lennél annak, milyen drága is az időd, csupán valahol tudat alatt tartasz tőle, hogy miközben olvasol, lemaradsz az élet valamely sorsfordító történéséről, vagy csak egyszerűen nehezedre esik egyszerre egyfelé, elmélyülten figyelni. Hidd el, nem vetlek meg érte. Ha nem írnám éppen, bizonyára én is csak akkor olvasnám el, ha már az első mondat felébreszti a kíváncsiságomat. Ilyenek vagyunk mi, az új idők szülöttei, akik állandóan annak veszélyében élünk, hogy minden, de minden a rendelkezésünkre áll. Azt mondod, ez kiváltságos helyzet? Én azt mondom, nem kell mindent tudni. De azt a keveset, azt élni! Mert fordítva, az többet árt, mint használ. Hiszen honnan tudhatnád, hogy amit csak elengedsz magad mellett, nem-e a megoldás a legfájdalmasabb bajodra? És minél többet engedsz el magad mellett, annál kevésbé leszel fogékony valamire, ami akár az életedet is megmentheti.

x    x    x

- Görgess tovább, hülyeség. Görgess tovább, hülyeség. - Motyogta Stefi az orra alatt.

- Nekem szóltál, Drágám? - Kérdezte Péter a szomszéd szobából.

- Neeem - mondta Stefi immár hangosan -, csak a facebook falam már megint tele van szeméttel.

- Na, a héten mi gyógyítja a rákot? - Kérdezte nevetve Péter,

- Hehe, beletrafáltál. Ha hiszed, ha nem, a héten az gyógyítja, ha minden este bedörzsölöd a talpadat narancshéjjal. 

Hatalmas kacaj hallatszott a másik szobából.

- Szívem, szerintem hatalmas poén, de meg tudom érteni, ha téged bosszant.

- Igen, el is megyek aludni. Jössz?

x    x    x

- Stefi nővér, kérem, segítsen Pali bácsi családjának, ha szükséges. Elmondtam nekik, mi a helyzet, hogy ez a daganatoknak egy különösen gyorsan terjedő fajtája, ráadásul nem műthető helyen van. Nem tehetünk semmit. Azt javasoltam, vigyék haza és tegyék széppé neki az utolsó heteket. Írtam fel morfiumot. 

- Rendben, doktor úr, figyelni fogok rájuk.

Pali bácsi két hete feküdt az osztályon. Csendes, barátságos öregember volt. Nem is annyira öreg egyébként, hisz alig töltötte be a hatvanat, de a hosszú szenvedés mély árkokat húzott az arcára. Megértette, amit mondtak neki, némán összepakolt. A fia és a menye segítettek, és közben nyeldesték a könnyeiket. Pali bácsi fejben tervezgette, hogyan fog készülni a halálra. Nem volt idegen számára a gondolat, de eddig valahogy mindig volt remény a gyógyulásra.

- Margitkám, üljetek ki a papával a folyosóra, addig én közelebb állok az autóval. - Szólalt meg a Boldizsár. - Majd telefonálok, ne gyertek ki előbb ebben a hidegben.

Margitka és Pali bácsi kiültek a kórház folyosójára. Nem volt kedvük beszélgetni, nem mintha korábban ne tették volna szívesen, de ez egy megrendítő nap volt, kétségtelenül. Nézegették az elhaladó embereket, a nővéreket, amint fel-alá járkáltak, vagy a pult mögött beszélgettek, Lassan műszakváltás lesz, Pali bácsi jól tudta már, és ha minden igaz, Gyöngyi nővér lesz a délutános. Be is csattogott nagy hévvel, loboncos vörös haja csak úgy repült utána. 

- Csókolom, Pali bácsi, hát itt hagy minket? - Szólította meg széles mosollyal kedvenc betegét.

- Itt, itt. - Pali bácsitól most csak ennyire telt, és egy barátságos hümmögésre.

- Sziasztok lányok, megjöttem. - Gyöngyi nővér szokásos vehemenciájával ledobott egy szatyrot a nővérpultra. - Hoztam narancsot, tessék enni belőle. Kell a vitamin ebben a takonykórban.

- Köszi, épp aktuális. - Vigyorodott el Stefi. - Tegnap olvastam a facebookon, hogy a héten az gyógyítja a rákot, ha minden este narancshéjjal dörzsölöd be a talpadat.

- Jajj, ez szenzációs! - Gyöngyi nővér harsány nevetésétől az egész folyosó zengett.

- Kolleginák, mi ez a lárma? Ízléstelenség ezzel viccelődni éppen itt. - Mordult rájuk a főnővér.

x    x    x

Jócskán kitavaszodott már, a fák virágai kezdték átadni helyüket a leveleknek, és a kiskabátot a lenge kardigán váltotta fel, mikor egy szelíd arcú, ősz hajú férfi jelent meg a kórház onkológiai osztályán. Két nagy nejlonszatyrot vitt a kezében, elsétált a nővérpultig és rárakta. 

- Elnézést uram, segíthetek? - Kérdezte Stefi nővér.

- Csak hoztam egy csomó narancsot. Maguk mondták, hogy sok mindenre jó. Ez így is igaz. - Pali bácsi széles vigyorral sarkon fordult és a kijárat felé vette az irányt.

Taps

Rózsaszín kiskosztüm, elegáns gyöngysor, fehér körömcipő koppan a hangversenyterem padlóján, libben a frissen festett szőke sörény. Az illatfelhő csaknem tapintható, a kifogástalan szetthez dukáló elragadónak szánt mosolyt háttal állva is sejteni lehet. Magabiztosan indul a helyére, a negyedik sor hatodik széke felé. Normál esetben nem akarnék a fejébe látni, mert megrémítene, amit találnék. Szerencsétlenségemre összekötött minket a sors néhány órára, s a gondolatai nyitott könyvként állnak előttem. Én pedig úgy érzem igazságosnak, ha nem csak azt írom le, amit láttam, és ami a felszínes szemlélő szeme előtt történt, hanem azt is hozzáteszem, amit olvastam onnan belülről.

Nem született sznob. Sokat küzdött érte, bármilyen szörnyen is hangzik. A megfelelő viselkedés szabályait csak akkor tanulta meg, mikor lett egy gazdag férje, aki megzabolázta, és aki mellett muszáj volt megtanulnia viselkedni. Mára a természetes nőből nem maradt semmi, és amilyenné kívül tette magát, olyan lett belül is. Semmit nem utál jobban, mint amikor a hangversenyen egy mű két tétele között egyes neveletlen emberek, akik még csak felöltözni se tudnak rendesen, tapsikolni kezdenek. Bármilyen remek az előadás, egy kulturált ember ilyenkor türtőzteti magát. Előre rettegett a mai koncert négytételes darabjától. A hosszú első tételre oda se tudott figyelni, csak azt leste, ki lesz az az idióta, aki elrontja az ő koncertélményét. Mert sok minden ki tudja zökkenteni. A köhögés és krákogás, még a művek között is, a beszélgetés, suttogás, mocorgás, vakarózás. Műkörmös kezével a szék karfáját szorongatta és már előre gyűlölte azt, aki belepiszkít a zenetörténet remekműveinek élvezetébe. A zenekar egy méltóságteljes d-moll akkorddal fejezte be az első tételt, miközben ő óvatosan, nagyon halkan egyik lábát keresztbe tette a másikon, és a kezeit az ölébe rakta, szoknyájára törölte az izzadtságot és az utolsó felhangok elnémulása után, üdvözölve a megnyugtató csendet, megkönnyebbülésében, hogy nem történt semmi tragédia, véletlenül összeütötte a tenyerét.

Karácsonyi üzenet

Várj az ünneppel.
Ki érted jött a földre,
Arra figyelj most!

Különös találkozás

Willy a kimerültségtől és az éhségtől megint álomba szenderült. Pirkadatkor ébredt fel arra, hogy borzasztóan fázott. A három férfi a kialudt, már csak parázsló tűz mellett eldőlve aludt. Willy felült, és megállapította, hogy a borzasztó éhséget leszámítva kezd jobban lenni. A lába kevésbé fájt és a sebei, horzsolásai is kezdtek begyógyulni. Nagy nehezen felállt és az erdő felé vette az irányt abban bízva, hogy talál valami élelmet. Nagy örömére rövid gyaloglás után felfedezett egy szederbokrot, melyről néhány karcolás árán jóízűt lakomázott. Úgy érezte, soha életében nem evett ilyen finomat. Evés után leült a bokor tövébe, hogy lenyalogassa ujjairól a gyümölcs ragacsos nedvét. Most már végre olyan állapotba került, hogy képes volt azon gondolkodni, mitévő legyen. Mivel fogalma sem volt róla, hol van, először is minél nagyobb területet fel akart fedezni, hátha valami egyszer csak ismerős lesz. Valamint nem ártana olyan emberekre lelni, akik nem ellenségesek és hajlandóak beszélni vele, na meg segíteni neki. Úgy gondolta, kicsit erőt vesz magán és elindul az erdő belseje felé.

Viszont azt az egyet nem vette számításba, hogy a tűz körül alvó emberek egyszer csak felébrednek, és valami tervük van vele. Lépteket hallott az avarban és már meg is jelent a három marcona alak. Willy nagyot sóhajtott. A tegnap este után nem rettegett komolyan tőlük. Bár rémisztőek voltak, de nem bántották, nem érezte, hogy menekülnie kellett volna. Most egészen közel jöttek, és bár nem fenyegetőztek a késeikkel, de némaságuk és közelségük most is ijesztő volt. Megfogták Willy-t és a legnagyobb, nagyjából százkilencven centi magas százharminc kilós csapzott hajú szakállas, kérges tenyerű férfi a hátára vette. Mikor Willy ellenkezni próbált, a másik kettő rámordult.

- Hova visztek? - Kérdezte, de semmilyen választ nem kapott. Végül nyugton maradt, bízva abban, hogy megkímélik az életét és esetleg valami menedékbe viszik.

Elindultak valamerre, és közben jól meg tudta figyelni őket. A másik kettő késsel a kezében haladt kétoldalt, az egyiknek, a vékonyabbnak hosszú rőt haja az arcába hullott, pisze orra és barna szeme kellemesebb látvánnyá tette, mint a többieket. A másik kísérő fekete hajú, cserzett bőrű és valamivel alacsonyabb volt. Ő lehetett a legidősebb. Négyen haladtak tehát az erdő sűrűjébe, az óriás, a rőt, a cserzett és Willy, aki már beletörődött, hogy ezek az emberek azt csinálnak vele, amit akarnak. 

Jó fél óra gyaloglás után elértek egy tisztásra, ahol nagy fehér sziklák álltak nagyjából öt méter sugarú körben. A tisztásra nem sütött be a nap, mert a környező fák hatalmas lombjai szinte az egészet lefedték. Az óriás letette Willyt az egyik szikla mellé a körön belül, majd mindhárman leültek mellé egy-egy kőre. A körön belül további sziklák voltak, illetve néhány bokor és bozót. Megpróbált felkelni, de a rőt lenyomta a kőre, hogy maradjon nyugton. 

Kis várakozás után az egyik nagyobb mohás szikla mögül egy apró lény sétált elő. Willynek nagyjából a térdéig ért volna, de teljesen emberi külseje volt. Derékig érő rézszínű haja volt, bozontos szemöldöke, a fejéhez képest meglehetősen nagy és elálló fülei, vaskos orra és mélyen ülő fürkésző kék szemei. Földig érő mohazöld köpenyt viselt és fölötte rövid bőr mellénykét. A három férfi a törpe érkezésére azonnal a földre vetette magát és térdre borult és szertartásos hajlongásba kezdtek. Úgy tűnt Willy számára, hogy amennyire kicsi ez a lény, olyan hatalmas tekintélye van az erdőben. A törpe megvárta, hogy az udvarias üdvözlési ceremóniát befejezzék, majd odament Willyhez. Jó alaposan szemügyre vette, körbejárta, megtapintotta és megszagolta, de ő sem szólt semmit. Azok után, hogy Willy a nagy embereket is képtelen volt szóra bírni, semmi reménye nem volt, hogy a törpe érti a nyelvét, de a jó neveltetése miatt legalább illendően köszöntötte.

- Üdvözöllek! Úgy látom, nagy tiszteletben álló személy vagy. Hadd mutatkozzam be: Willy vagyok, és nemrégiben egy tengeri vihar sodort erre a partra. Tudsz nekem segíteni, hogy valamilyen civilizált helyre jussak?

- Még, hogy neked ez nem civilizált hely?! - Szólalt meg váratlanul a törpe éles és recsegő hangon, de tökéletesen érthetően. - Fura egy nyelvet beszélsz, te ember. - Tette hozzá azután.

Víz és tűz

Nagy nehezen feltápászkodott a földről és elindult a szárazföld belseje felé. Egy elhagyatott kunyhót látott, mögötte sötét fákkal. Odavánszorgott a romos házikóhoz, a jobb lábát csak húzta maga után. Megpróbálta lenyomni a kilincset, hogy bejusson a házba, de zárva volt. Nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy betörje az ajtót. Mivel borzasztóan tűzött a nap, megkerülte a házat, hogy az árnyékában pihenjen. Mögötte egy valaha volt virágoskert mellett kerekeskút állt. Még a vödröt is otthagyták, és bár rozsdás volt, de használható. Leeresztette a vödröt a kútba és húzott a vízből. Remegve hajolt a vödör fölé, egész fejét belenyomta és mohón ivott. Úgy érezte, az egész kutat ki tudná inni. Mikor megtelt a hasa vízzel, lihegve leroskadt a kút mellé és belenézett a tarisznyájába. Kiszedte az ölébe a kagylókat, egyesével megmosta őket a vödörben, majd fajtánként különválogatva lerakosgatta a földre száradni. Mikor végzett a művelettel, elhevert a földön és elaludt. 

Sötétedett, mire felébredt. A megszáradt kagylóit visszatette a tarisznyába és erőt vett magán, hogy felkeljen. Éhes volt. Megkerülte a házat és körülnézett a part mentén. A szürkületben valami fényt fedezett fel a part menti erdősáv tövében, nagyjából háromszáz méter távolságban. Ahogy közeledett, emberi hangokat hallott, majd három férfi körvonalait vette ki a sötétben, ahogy a tűz mellett ülnek.

- Emberek! - Kiáltotta recsegő, erőtlen hangon. A férfiak hirtelen elnémultak és a hang irányába néztek. Egyikük se mozdult. - Emberek, elsodródtam a tegnapi viharban, ma reggel vetett partra a tenger. Éhes vagyok. Tudnak segíteni? - Willy úgy érezte, régen beszélt ennyit összefüggően. A férfiak még mindig mozdulatlanul bámulták. Az egyikük súgott valamit a másiknak, majd a harmadiknak is. Ezután egyszerre felpattantak, körülvették és késeket tartottak felé. A szemükből félelem tükröződött. Nem szóltak egy szót sem. Willy térdre esett és könyörgött:

- Kérem, ne bántsanak. Látják, hogy milyen gyenge vagyok, megsebesültem, eltörött a lábam, hogyan tudnék ártani maguknak? Csak azt kérem, ha tudnak, adjanak enni és segítsenek bejutni egy faluba vagy egy városba. - A férfiak  fölé magasodtak és félelmetesen vicsorogtak rá. Majd mikor látták, hogy Willy képtelen megmozdulni, visszaültek a tűz köré és szemmel tartották.

Vihar

Willy a napsütötte sziklák között bóklászott kagylókat keresve, mikor hirtelen besötétedett. A tenger felől komor viharfelhők közeledtek és süvített a szél. Pillanatokon belül eleredt az eső és az addig száraz sziklák csúszóssá váltak. A tenger tarajos hullámai is egyre feljebb csaptak, már Willy bokáját áztatták. A tenger egyre beljebb nyomult a szárazföldre és elzárta azt a szakaszt, amin a férfi idáig jött. A szárazföld felé egy megmászhatatlannak tűnő meredek szikla vágta el az útját, a tenger pedig vészesen morajlott. Willy minden ízében reszketett a félelemtől és a hidegtől. Segítségért kiáltott, bár tudta, hogy hiába. Korábban pontosan azért választotta ezt a partszakaszt, mert itt a madár se jár. A legközelebbi világítótoronynak már a körvonalait sem látta az eső miatt. A vízszint egyre emelkedett, a térdét verdesték a hullámok. Arra gondolt, hogy ha elérnek a derekáig, képesek lesznek akár elsodorni őt. Nem maradt más lehetősége, mint szorosan magához ölelni a hatalmas szikla egyik kiálló nyúlványát és várni. Bekövetkezett, amitől félt, a víz már a mellkasáig ért és egyre nagyobb erővel csapódott neki. Willy érezte, hogy nem sokáig bírja megtartani magát. Másodperceken belül teljesen ellepte a víz úgy, hogy levegőt sem kapott, az orra és a szája is tele lett vele. Ijedtében elengedte a sziklát és elsodródott. Keservesen küzdött, hogy a fejét a felszín fölött tartsa, de nem sikerült. Egyszer csak elkapta egy örvény és a tenger mélyére szippantotta. Nyitott szemmel hadonászott a víz alatt de nem látott semmit. Abban bízott, hogy az örvény hamarosan visszadobja a felszínre és próbált minél áramvonalasabb alakot felvenni. Teljesen elfogyott a levegője, de még mindig lefelé haladt. Úgy érezte, mintha valami összeroppantotta volna a mellkasát, kiszállt belőle a maradék levegő és a helyét sós víz töltötte ki. Ettől kezdve nem emlékezett semmire.

Willy egy ismeretlen sárga homokos partszakaszon tért magához, a lábát a tenger mosta. Az arcára kiült a só, a szája kiszáradt, szomjazott és nem volt ereje felkelni. Nem tudta, mióta feküdhetett a parton, de az arca már vörösen égett a Nap sugaraitól. Végigtapogatta magát, hogy minden tagja megvan-e. Az oldala véres volt, a jobb lába borzasztóan fájt, talán el is törhetett. De a vállán átvetett vászon tarisznyájában az összegyűjtött kagylóhéjakat teljesen épnek találta.

Olvasó lány

Csak úgy falta a sorokat. Pupillája hatalmasra tágult, hogy be tudja fogadni az összes információt, ami csak a papíron szerepelt. Mire a kétszázadik oldal körül járt, szinte maga is beleolvadt a történetbe. Emily sorsa az ő életévé vált, vele sírt, vele nevetett, vele csalódott, vele ábrándozott a jóképű hercegről. Csak úgy potyogtak a könnyei, mikor Emily-t bántották és hangosan felkacagott, mikor megnevettették. De szörnyű hirtelenséggel egyszer csak elkövetkezett az utolsó kötet utolsó oldala, ahonnan már sehova nem volt tovább. Laura letette a könyvet és elterült a fűben. Nem akart visszatérni a valóságba, de tudta, hogy előbb vagy utóbb kénytelen lesz. De ha már vissza kell térnie, gazdagabban fogja megtenni, mint ahogy elment. Egy elképzelt élet kincsestárával csordultig töltve, átélve szerelmet, boldogságot, csalódást és haragot büntetlenül, egy nemlétező lány bőrében. Mintha ezek az elképzelt, s mégis átélt történeket kipurgálták volna a lelkéből saját életének valódi terheit. És bár a kulcsot nem adták meg hozzá, de egy mintát igen. Egy mintát, amit nem kell feltétlenül követni, elég, ha előtte lebeg mint bizonyság, hogy egyszer már Emilyként sikerült.